A feladat nem egyszerű, hiszen a pannonhalmi Békés Gellért Ökumenikus Intézet (BGÖI) és a Vallásközi Párbeszéd Társasága (VaPaTa) közös szervezésében létrejött képzés a tapasztalaton alapuló tanulást tűzte ki célul maga elé, melyet hathatósan meg is valósított. 2011. szeptember 9–11. között a verbiták Szent Arnold Lelkigyakorlatos Házában hét valláshoz tartozó harminchét résztvevő gyűlt össze, hogy a hívő ember életútjának témakörében bővítse ismereteit és lelkiségi élményeit.
Amikor először helyet foglaltak a körben, még nem sejtették vállalásuk nagyságát. A következő napok ugyanis nem csupán előadásokból és udvariasan távolságtartó kerekasztal-beszélgetésekből álltak, amelyek után ki-ki esténként visszatért magányos szobácskájába. A szervezők igyekeztek szakítani az eddigi magyarországi vallásközi gyakorlattal, és az együttélésre, egymás kölcsönös megismerésére helyezték a hangsúlyt.
A hétvégén a résztvevők tudomásul vették a vallási különbségeket, ugyanakkor méltányolták egymásban a hívő embert. Tisztelték a hagyományok sajátosságait, és a kölcsönös gazdagodás lehetőségét látták a beszélgetésben. Kérdéseket tettek föl; nem azért, hogy provokáljanak, hanem, hogy még többet tanuljanak egymástól és egymásról. A cél a találkozás és a párbeszéd volt, nem föltétlenül az egyetértésre jutás. Egyenlő felekként tapintatos szeretettel fordultak egymáshoz.
A nyitottság, a kíváncsiság, a másik elfogadása, a megértésére törekvés, a saját hitvallás és vallási rendszer érthető elmagyarázása, a tiszteletteljes figyelem nem csupán elméleti értékek maradtak, hanem a szervezők lehetőséget biztosítottak mindezeknek a gyakorlatba átültetésére és a finomítására is.
A körülmények nem „laboratóriumiak” voltak, hanem hétköznapiak: mindenki a megszokott viseletét hordta, és a saját imádságát mondta a vallási előírásainak megfelelő időpontban. A vallásos hitét senkinek nem kellett föladnia vagy háttérbe szorítania, hanem mindez az élet olyan kiemelt értékeként volt kezelve, melyet most meg lehetett nyitni, áttetszővé lehetett tenni a többiek számára is.
A kiselőadások a maguk húsz perces időtartamával beszélgetésindító fölvezetésként, a másfél órás kiscsoportos együttlétek hátteréül szolgáltak, ahol ki-ki személyes hitélményeit osztotta meg a társaival olyan kérdések kapcsán, mint például: hogy jelenik meg a vallás a családi életedben; mi volt az első érett vallási döntésed; mi kell ahhoz, hogy boldog legyél; és hogyan segít mindebben a vallásod?
A résztvevők a különböző vallások imaalkalmaira is meg voltak híva. Ezek nem közös imádságok voltak, hanem egy-egy vallás sajátos imája, melyet megnyitott a más vallású társai előtt. Számos embernek ez volt az első alkalma, hogy személyesen jelen lehetett egy keresztény, Krisna-tudatú (vaisnava) vagy muszlim imádságon, zsidó szombat-köszöntésen, vagy buddhista és bráhmin szemlélődésen.
A közös étkezések lebonyolítása is megfontolt szervezést igényelt, hogy a sajátos vallási előírások sokaságát megtartva ki-ki egymás mellett tudja elfogyasztani ugyanazon ételt. A hús, hal, zsír, tojás, hagyma, gomba nélküli étkezés föladta a leckét a verbiták szakácsának, aki a bablevesben és a gyümölcsrizsben találta meg a résztvevők nagy örömére szolgáló keresztmetszetet.
A képzés felülmúlta a szervezők várakozásait. A kiscsoportos beszélgetések helyszíneiről ugyanis derűs kacagás szűrődött ki, az alkalmak közötti szünetben mindenki ott zsibongott a gyümölcstea és a házi sütemények asztala körül, hogy végre személyesen is föltehesse azon kérdését egy-egy más vallású hívőnek, amelyet eddig nem mert, vagy amire nem volt lehetősége.
Esténként kis mécsesek fényénél zajlott a kötetlen találkozás, és még hajnali háromkor is szó szót követett, nehogy kihasználatlan maradjon e különleges alkalom.
A zárókörben nehéz volt megfogalmazni azt a bizonyos egyetlen mondatot. Ilyesmik születtek:
– Itt döbbentem rá, hogy nem magától értetődő katolikusnak lenni.
– Nagyon nyitott emberek jöttek, ha mindenki ilyen lenne, jobb hely lenne a világ.
– Igazából nem is a vallásokról, hanem a vallásoktól tanultunk. Személyes tudást kaptunk egy-egy embertől, ahogyan ő alázatban, szelídségben, elköteleződésben megéli a vallását. Rajtuk keresztül itt én Allahtól, Buddhától és Krisnától tanultam rengeteget.
– Itt értettem meg, hogy ugyanaz a célunk: mindannyian közelebb akarunk kerülni Istenhez.
– A „világot” valószínűleg kilencven százalékban nem érdekli mindaz, amiről mi itt beszéltünk. Nekünk mégis ez jelenti az életünket. Jó, hogy itt nem kellett szégyellnünk, vagy elhallgatnunk azt, ami számunkra a legfontosabb.
– Nekem a hétvége a felelősség átélését jelentette. A vallásom képviselőjeként minden szavam, minden mozdulatom jelentőséggel bírt. Komolyabb hittel megyek el innét, mint amellyel megérkeztem.
– Egy muszlim mondás szerint, ha egy társaság Istenért gyűlik össze, akkor hetvenezer angyal könyörög értük, és Isten könyörülete és nyugalma veszi körül őket. Én ezt éltem át itt.
– Mi itt valami különlegeset tapasztaltunk meg, méghozzá sűrített formában. Bizony, mi vagyunk a Föld zacca. Adja meg az Örökkévaló, hogy ilyen legyen maga az ital is!
Rozs-Nagy Szilvia
