Báb sírszentélye Haifában.Májusban három jelentős bahá’í ünnepről is megemlékezünk.
A hónap elején ünnepeljük annak az évfordulóját, hogy vallásalapítónk, Baha’u’llah bejelentette küldetését a Ridván kertben, 23-án pedig egy időben korábbi, de nem kevésbé jelentős eseményt idézünk fel.
Az 1844. különös év volt. A keresztény hívők egy része Amerikában (az adventisták) kiszámították, hogy Jézus Krisztusnak abban az esztendőben kell visszatérnie a Biblia szerint.
A siíta hagyományt követő muszlimok között is volt egy csoport, mely az évszázadokkal korábban „elrejtőzött” 12. imám visszatértét várta ugyanekkorra.
A 18. század végén, egy szent életű tudós, Shaykh Ahmad (Sájh Áhmád) útnak indult, abból a szent meggyőződésből, hogy az iszlám szent könyveiben említett „Megígért” hamarosan megjelenik a Földön. Karbilában (Karbelában) kezdett prédikálni, tanítani. Később egyik hű tanítványával együtt utaztak, imádkoztak és tanítottak. Siyyid Kázim (Szejed Kazem) a mestere halála után Karbilában maradt, és egyik tisztaszívű, nagy tudású tanítványát, Mullá Husaynt (Molá Hoszeint) Iránba küldte. Mindenkit arra ösztönzött, hogy keressék a Megígértet. Mullá Husayn Iránból hazatérve tudta meg, hogy tanítómestere meghalt. Negyven napig imában és meditációban készítette fel szívét a további kutatásra.
Ezután két társával együtt elindult Shíráz városába, mely mágnesként vonzotta őt. Egy késő délután érkeztek a város kapujához, fáradtan, porosan, éhesen. Két társa bement a városba, Mullá Husayn pedig a kapu előtt maradt. Itt lépett hozzá egy zöld turbános fiatalember, aki meghívta szerény otthonába. Siyyid Alí-Muhammad úgy üdvözölte a fáradt utazót, mintha régi barátja lenne. Mullá Husayn kiöntötte neki szíve minden vágyódását a Megígért után, mire a vendéglátója megkérdezte tőle, hogy miről fogják megismerni azt, Akit keres. Az utazó elmondta a mestere szavait: „Nemes család sarja, nagy elődök örököse… olyan tudással rendelkezik, melyet nem iskolában szerzett… nincsen semmi testi hibája.”
Erre Siyyid Alí-Muhammad ezt válaszolta: „Ím lásd, mindezen jelek testet öltöttek Bennem. Ó, te, ki első vagy, aki hisz Bennem! Bizony mondom néked, Én vagyok a Báb, azaz a kapu, mely Istenhez vezet.” A kijelentés, mely szerint valóban Ő a Megígért, l844. május 22-én este hangzott el a fiatal kereskedő szájából. A Báb szerint Ő maga a Kapu, melyen keresztül a béke és az egyetemes testvériség új korszakába juthatunk. Egyúttal megjövendölte azt a nagy Küldöttet, aki nem sokkal utána fog jönni. Ez a nagy Küldött lesz az, aki egyesíti az összes embert és igazságos, tartós békét teremt.
A kinyilatkoztatás után, 40 napon belül Siyyid Kázim még 17 tanítványa ismerte fel egymástól teljesen függetlenül a Bábot. Ő ezután felszólította őket, hogy terjesszék tanításait, és készítsék fel az emberek szívét annak eljövetelére, „Akit Isten ki fog nyilvánítani.”
A Báb megváltoztatta az ima, a böjt, a házasság, a válás és az öröklés muszlim szabályait és szertartásait. Kijelentette, hogy Ő Istentől származó független kinyilatkoztatás hordozója, és egy nálánál nagyobb isteni Hírnök előfutára.
A hónap elején ünnepeljük annak az évfordulóját, hogy vallásalapítónk, Baha’u’llah bejelentette küldetését a Ridván kertben, 23-án pedig egy időben korábbi, de nem kevésbé jelentős eseményt idézünk fel.
Az 1844. különös év volt. A keresztény hívők egy része Amerikában (az adventisták) kiszámították, hogy Jézus Krisztusnak abban az esztendőben kell visszatérnie a Biblia szerint.
A siíta hagyományt követő muszlimok között is volt egy csoport, mely az évszázadokkal korábban „elrejtőzött” 12. imám visszatértét várta ugyanekkorra.
A 18. század végén, egy szent életű tudós, Shaykh Ahmad (Sájh Áhmád) útnak indult, abból a szent meggyőződésből, hogy az iszlám szent könyveiben említett „Megígért” hamarosan megjelenik a Földön. Karbilában (Karbelában) kezdett prédikálni, tanítani. Később egyik hű tanítványával együtt utaztak, imádkoztak és tanítottak. Siyyid Kázim (Szejed Kazem) a mestere halála után Karbilában maradt, és egyik tisztaszívű, nagy tudású tanítványát, Mullá Husaynt (Molá Hoszeint) Iránba küldte. Mindenkit arra ösztönzött, hogy keressék a Megígértet. Mullá Husayn Iránból hazatérve tudta meg, hogy tanítómestere meghalt. Negyven napig imában és meditációban készítette fel szívét a további kutatásra.
Ezután két társával együtt elindult Shíráz városába, mely mágnesként vonzotta őt. Egy késő délután érkeztek a város kapujához, fáradtan, porosan, éhesen. Két társa bement a városba, Mullá Husayn pedig a kapu előtt maradt. Itt lépett hozzá egy zöld turbános fiatalember, aki meghívta szerény otthonába. Siyyid Alí-Muhammad úgy üdvözölte a fáradt utazót, mintha régi barátja lenne. Mullá Husayn kiöntötte neki szíve minden vágyódását a Megígért után, mire a vendéglátója megkérdezte tőle, hogy miről fogják megismerni azt, Akit keres. Az utazó elmondta a mestere szavait: „Nemes család sarja, nagy elődök örököse… olyan tudással rendelkezik, melyet nem iskolában szerzett… nincsen semmi testi hibája.”
Erre Siyyid Alí-Muhammad ezt válaszolta: „Ím lásd, mindezen jelek testet öltöttek Bennem. Ó, te, ki első vagy, aki hisz Bennem! Bizony mondom néked, Én vagyok a Báb, azaz a kapu, mely Istenhez vezet.” A kijelentés, mely szerint valóban Ő a Megígért, l844. május 22-én este hangzott el a fiatal kereskedő szájából. A Báb szerint Ő maga a Kapu, melyen keresztül a béke és az egyetemes testvériség új korszakába juthatunk. Egyúttal megjövendölte azt a nagy Küldöttet, aki nem sokkal utána fog jönni. Ez a nagy Küldött lesz az, aki egyesíti az összes embert és igazságos, tartós békét teremt.
A kinyilatkoztatás után, 40 napon belül Siyyid Kázim még 17 tanítványa ismerte fel egymástól teljesen függetlenül a Bábot. Ő ezután felszólította őket, hogy terjesszék tanításait, és készítsék fel az emberek szívét annak eljövetelére, „Akit Isten ki fog nyilvánítani.”
A Báb megváltoztatta az ima, a böjt, a házasság, a válás és az öröklés muszlim szabályait és szertartásait. Kijelentette, hogy Ő Istentől származó független kinyilatkoztatás hordozója, és egy nálánál nagyobb isteni Hírnök előfutára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése